skeptic

Kedves Doktornő!

Nem mondtam igazat, amikor a legutóbbi találkozásunkkor az állapotomról volt szó. Igenis tudnék miről beszélni, mert az igazat megvallva semmi sincs rendben. Gondolatok gyötörnek. Megszállták az elmémet gonosz erők és rabságban tartják. Nem engedik, hogy a való életben azt tegyem, amit szeretnék. Egyedül vagyok. Tehetetlenségembe a munkába menekülök, mert eddig abba nem tudtak beleszólni. Pedig akartak. Erőm ugyan fogytán, de még mindig talpon. Ez motivál. Nem hagyják, hogy kapcsolatot teremtsek a világgal. Tudom, hogy okkal! Olyan tudás hatalmába kerültem, ami kicsit engem is megrémisztett. Isten vagyok. Meglepő ugyan ez, de nagyon sok magyarázat szolgál emellett. Vicces, de emberi.
Mit is mondhatnék még? Csak annyit, hogy ezt az egészet akarom kitörölni az életemből. De hogyan? A megoldás mindig benne van a kérdést feltevő személyben, még ha nem is tud róla. De a kérdés az, hogy miért tettük fel magát a kérdést? Hogy rájöjjünk, mivel is van dolgunk. Konkrétan? Velem.
Külső szemlélőként úgy látom, hogy jól elbeszélgetnek egymással a gondolataim. Mindegyik más gondolattal, érzéssel. De tudom, hogy én én vagyok. Nem pedig valaki más. Ez gondolom normális.
Várom a pillanatot, amikor biztos lehetek abban, vége. Ez azonban nagy eséllyel az utolsó levegővételemkor fog bekövetkezni. És addig??? Bele sem merek gondolni,hogy nekem ilyen állapotban kelljen például gyereket nevelni. Persze nem sok esélye van annak, hogy bárkivel is tudjak olyan kapcsolatot létesíteni, amiben megfordul a közös jövő. Nem szeretem az embereket. Sőt, egyenesen utálok mindenkit. Gyűlölöm, hogy vannak. Az utcán, a munkahelyen, mindenhol.