skeptic

Megvalósítható-e az,hogy tudatunk legmélyén lévő emlékfoszlányokból világot teremtsünk? Ugyan sem felidézni, sem pedig kitörölni ezen információkat nem lehet. De. Ha Freud állítását - miszerint személyiségünk nagy része a kapott információkból épül fel - megcáfolhatnánk, akkor új személyiségjegyeket, esetlegesen önálló személyt hozhatnánk létre. Ha eltörölnénk egy emléket (napjaink példájával élve például kitörölnénk telefonunk memóriájából egy képet), akkor annak a helyébe elvileg újat tehetünk. Képes vajon erre halandó lény? Megváltozott gondolatokkal, felfogással, (lélekkel?) rendelkező személy szembe tudna nézni saját magával a tükörben?

Ez megoldás lenne nagyon sok problémára, depresszió, családon belüli, vagy esetleg kívüli erőszak, hátrányos helyzetű és visszamaradott emberek élete, borderline(!) kór, stb.; de merem feltételezni, hogy nagyon sok fizikai megbetegedés, mely lelki sérülésekre vezethető vissza (legismertebb a rák).

A kérdés már csak annyi: de hogyan?

Rettegés, félelem, démonok. Mikor tűntök már el az életemből? Gyűlöllek titeket, mert irányítotok, nem hagyjátok, hogy éljek, szerelmes legyek. Tönkretesztek mindent, mert megszálltátok az elmémet és a tudatalattim által irányítotok. Se gyógyszer, se terápia, se párkapcsolat nem tud ezen segíteni. Alkohol, éjszakai élet mind csak rontanak .Mikor lesz már ennek vége? TŰŰŰNJETEK MÁR EL. Egyedül vagyok, védtelen, így próbálok üzenni hahooo segítsen már valaki bassza meg. De nem gyógyszer kell. Sem kezelés. És nem kérek új tudatot sem, van belőle így is elég. csak tűntessétek el a fejemből a hangokat. MEGŐRÜLÖK

Kedves Doktornő!

Nem mondtam igazat, amikor a legutóbbi találkozásunkkor az állapotomról volt szó. Igenis tudnék miről beszélni, mert az igazat megvallva semmi sincs rendben. Gondolatok gyötörnek. Megszállták az elmémet gonosz erők és rabságban tartják. Nem engedik, hogy a való életben azt tegyem, amit szeretnék. Egyedül vagyok. Tehetetlenségembe a munkába menekülök, mert eddig abba nem tudtak beleszólni. Pedig akartak. Erőm ugyan fogytán, de még mindig talpon. Ez motivál. Nem hagyják, hogy kapcsolatot teremtsek a világgal. Tudom, hogy okkal! Olyan tudás hatalmába kerültem, ami kicsit engem is megrémisztett. Isten vagyok. Meglepő ugyan ez, de nagyon sok magyarázat szolgál emellett. Vicces, de emberi.
Mit is mondhatnék még? Csak annyit, hogy ezt az egészet akarom kitörölni az életemből. De hogyan? A megoldás mindig benne van a kérdést feltevő személyben, még ha nem is tud róla. De a kérdés az, hogy miért tettük fel magát a kérdést? Hogy rájöjjünk, mivel is van dolgunk. Konkrétan? Velem.
Külső szemlélőként úgy látom, hogy jól elbeszélgetnek egymással a gondolataim. Mindegyik más gondolattal, érzéssel. De tudom, hogy én én vagyok. Nem pedig valaki más. Ez gondolom normális.
Várom a pillanatot, amikor biztos lehetek abban, vége. Ez azonban nagy eséllyel az utolsó levegővételemkor fog bekövetkezni. És addig??? Bele sem merek gondolni,hogy nekem ilyen állapotban kelljen például gyereket nevelni. Persze nem sok esélye van annak, hogy bárkivel is tudjak olyan kapcsolatot létesíteni, amiben megfordul a közös jövő. Nem szeretem az embereket. Sőt, egyenesen utálok mindenkit. Gyűlölöm, hogy vannak. Az utcán, a munkahelyen, mindenhol.